Egy szép őszi napon meghívást kaptunk Lobóékhoz a telkükre, ami igazi paradicsom; tele mindenféle befőznivalóval és engedélyt kaptunk dézsmálni. Az első áldozat a homoktövis volt, amire már régóta fájt a fogam, úgyhogy nagyon megörültem mikor megláttam a telek egyik sarkában, rogyásig a narancssárga bogyóival.

...utána viszont nem sokkal rádöbbentem hogy a kumquat a legszenyább gyümölcs ami a feldolgozást illeti, de a homoktövist azt maga a pokol szedni. Nagyon szorosan vannak a bogyók az ágon, tömött kiskocsányú fürtökben, és egy erősebb mozdulatra már szét is pukkan, és folyik a sárga lé...

Kicsit később beütött az ipari forradalom és már villával szedegettük, több kevesebb sikerrel. Lobóék krém alapanyagnak, én lekvárhoz.

A megfeszített munka gyümölcse úgy fél kiló homoktövis lett. Savanyú, és jellegzetes mustos illatú. Készítettem hozzá almapektint megint, úgyhogy gyakorlatilag két lábasban főtt a gyümölcs. Az egyikben pár darab apróra vagdosott alma (szőröstöl-bőröstöl), a másikban a homoktövis, mind a kettő kb 4/5-ig feltöltve vízzel.

Amikor jól szétfőttek, akkor átpasszíroztam külön-külön a levüket, és lemértem. Ha nem passzírozzunk, hanem csak csöpögtetjük, akkor átlátszó lekvárt kapunk, viszont nem akartam a gyümölcshús hogy kárba vesszen, olyan gyönyörű élénk narancssárga. Amennyi levet kapunk, annyi cukrot hozzáteszünk, lassú tűzön melegítjük amíg a cukor el nem olvad, majd nagy lángon addig főzzük amíg át nem megy a kanál teszten.