vadászom egy ideje a rebarbarát, sehol nem találok olyat amilyen a külföldi oldalakon szokott lenni. az a szép, vastag, pirosas, vékony héjú, mert legjobb esetben is csak féligrószaszín-féligzöld példányokkal találkozom. Ez az álom-adag, ez végül a Culinarisból lett, szemtelenül drágán, de az olvasókért mindent, ugye.

csak összehasonlíásképp, egy friss, piaci rebarbara is:

igen, ez a kis vékonyka, nagyonzöld. Végülis a színe annyira nem fontos, de az azért nem mindegy hogy mennyit kell a hámozással foglalkozni, mert jó esetben a rózsaszínnek olyan a héja mint a legfrissebb újkrumplinak: szinte ujjal letolható hártya, míg a kerti változatok általában rendesen hámozni kell .

A különbség a nevelésben rejlik, ugyanis ezek a rózsaszínek az ún. "forced" nevelés miatt ilyenek, ami gyakorlatilag azt jelenti hogy sötétben és melegben nevelik a már legalább két éves törzseket. Itt egy gyakorlati leírás hobbikertészeknek és itt lehet látni egymás mellett a kertben nevel rebarbarabokrot és az "erőltetettet".

Tehát rebarbara... meg persze eper. ami nálunk szamóca volt, de már én is pestiesedtem és eper lett, mert ez eszperente, hehe. najó, abbahagyom. Ez egy gyors, tavaszi dzsem.

Hozzávalók:

0,5kg rebarbara

0,8kg eper

300g cukor (vagy xilit)

1 citrom reszelt héja és leve

1 zacskó 3:1 dzsemfix (lehet enélkül is, de akkor sokáig kell főzni, legalább 1,5-2 órát)

A rebarbarát megmosom, ha kell, meghámozom, majd maximum fél centis szeletekre vágom (gyakorlatilag aprítom). Az epret megmosom és csumátlanítom, majd egy lábasba teszem, hozzáadom a cukrot és a rebarbarát, majd belekeverem a citrom levét és reszelt héját, illetve az egy zacskó dzsemfixet. Felforralom lassan, majd öt percig hevesen forralom. A kikészített, sterilizált üvegekbe töltöm és dunsztolom.

A savanykás rebarbara nagyszerűen kiegészíti az édes epret. Tökéletes jin-jang effekt.

.

.

.

.

Tavaly készült az első kókuszos befőzésem, a vaníliás kókuszlekvár és már akkor belefutottam a neten a délkelet-ázsiai kókuszlekvárral, a Kayával, de mivel ahhoz egy speciális hozzávaló, a pandan levél kellett volna, ezért nem fogtam neki. 

Télen viszont egy kínai boltban találtam pandan kivonatot, úgyhogy nagy boldogan bedobtam a kosaramba egy kókusztejjel együtt hogy ebből most aztán majd kayát készítek (ez magyarul azért elég hülye szóvicc pluszban).

Telt múlt az idő, a citrusokkal voltam elfoglalva és beköszöntött a tavasz, majd hazalátogatott Eztettem Éci és összefutottunk egy kávéra. 

...és mit nyom a kezembe?! hát egy csokor friss pandan levelet, pedig ugye Chili és Vanília óta tudjuk hogy azt bizony nem egyszerű beszerezni. Úgyhogy idült vigyorral az arcomon robogok haza és kezdtem neki pár nappal később az autentikus Kaya készítésének.

Hozzávalók:

6 szál pandan levél (vagy egy kanál pandan kivonat. (ha az nem színezett, akkor általában egy kis zöld ételfestéket is tesznek bele))

3 nagy tojás

250g cukor

350ml kókusztej (ha nagyon autentikusak akarunk lenni, akkor készítsük el mi)

Variációk alapanyagra :)

Elkészítése: Pandan leveleket összevágjuk majd leturmixoljuk a kókusztejjel. Átszűrjük. A tojásokat a cukorral összekeverjük amíg a cukor nagy része el nem olvad. Duplafalú lábasba (vagy vízfürdő felett) öntjük az átszűrt kókusztejet és beleöntjük a cukros tojást. Lassú tűzön állandó kavargatás mellett készre főzzük, kb 1 óra alatt.

Ahogy én készítettem: A pandan levelek felét leturmixoltam és átszűrtem, a másik felét csomóba kötöttem és úgy tettem kókusztejbe egy lábasba. Beleöntöttem a pandan leveles turmixolt kókusztejet is, majd hozzáadtam a cukros tojást. Az edényt egy másik, vízzel töltött edény fölé helyeztem és állandó kevergetés mellett főztem kis lángon hosszan, de minden igyekezetem ellenére se marad homogén, hanem összeugrott a tojás. Szerencsére botturmixszal meg lehetett menteni, de így viszont nem sűrűsödött hiába főztem egy órán keresztül, úgyhogy tettem bele a végén pektint, ezért nem folyós, hanem kenhető állagú az általam készített. 

Körülbelük 0,5l lekvár a késztermék.

Ezt a lekvárt Délkelet-Ázsiában kábé úgy eszik mint itthon a nutellát, vagy Amerikában a mogyoróvajat: kenyérre kenve, mondjuk reggelihez. Létezik még egy másik változat is, amikor karamellel készítik.

A színét én az eredeti pandanleveles színezésűre hagytam, ez ilyen halvány jáde-zöld, a boltiak általában ételfestékkel színezettek.

.

.

.

.

Amikor szeptemberben szedtem a bogyókat a fáról akkor reménykedtem ugyan, de elképzelésem se volt hogy sikerülni fog-e vajon a teljesen házi körülmények között olajbogyót készíteni úgy hogy az ehető, sőt még finom is legyen. Főleg akkor voltam teljesen bizonytalan amikor beleharaptam egy friss, vad-zöld példányba: kábé olyan mintha egy éretlen zölddióba haraptam volna... brrrr, rettenetes!

Hazajöttünk, majd itthon nekiláttam, elkészíteni, bár ez a szó túlzás, gyakorlatilag vég nélküli áztatás az egész: először azért hogy a nagyja keserűség kiázzon, utána meg hogy helyette finom, sós, citromos aromája legyen.

Az elkészítés képekben.

Elvileg januárra kellett volna jónak lennie, akkor kóstoltam és még nem volt az igazi, bár fene tudja mi az igazi. Engem ugye elrontott a sok bolti, mert már Korculán a helyi házi olajbogyókat se tudom megenni, annyira keserűnek érzem. Megkóstoltuk tehát januárban, aztán elfelejtkeztem róla. Most vettem elő újra az üvegeket, hogy megnézzem hogy mi lett. Végül két üveg sajnos penészes lett, biztosan a fémkanalas - még ha tiszta is - kóstolószem-kivételektől. Mint megtudtam (köszönöm meGastromania ) az olajbogyó nem szereti a fémkanalakat. Még szerencse hogy a szépséges üvegeimnek sajnos nem szépségesek a kupakjai, így kénytelen voltam ronda-celofánozni.

Tehát a harmadik üveg nem penészes, sőt, kristálytiszta ...és citromillatosan finom, roppanós, nyomokban sem keserű olajbogyó! Legközelebb bátrabban kísérletezek majd a fűszerezéssel , mert biztosan lesz legközelebb. Még így, hogy én készítettem, még így is olyan hihetetlen hogy ezt otthon el lehet készíteni.

.

.

.

.

Az olívaolaj is házi, de azt persze nem én készítettem, hanem a háziak akiknél laktunk. Csak a móka (és a hihetetlen szépsége) miatt tettem ide őt is:

.

vagy inkább kora nyár, már a mi a hőmérsékletet illeti.

alakulnak a dolgok... 

Citromfák tömve bimbóval

meg már virágokkal is. Eszméletlen finom illata van

és a pici kumquat fácskámon is van most öt kis fehér bimbó, ami nagy reménység, hiszen múlt nyáron majdnem kiszárítottam szegény fát és levele se volt, nemhogy virága.

...és füge:

a mediterrán rész utolsó darabja a babér, ami szintén elkezdett hajtani (a gránátalma még várat magára):

meg már a virágok is hullanak, helyettük zöldül a cseresznye:

meg már van icipici dió is:

van az angol nyelvterületen egy "freezer pickle" elnevezés a nem-szobahőmérkéleten tárolható savanyúságokra. Talán hűtős savanyú elnevezést lehetne használni erre. A lényege hogy nem kell nagyon pontosan eljárni a befőzéskor, hiszen a végeredményt a hűtőben tároljuk (vagy lefagyasztjuk). Ez nem a télire eltevésről szól, hanem a fűszeres, roppanós, friss savanyított zöldségekről.

Naná hogy hónaposretek! 

Hozzávalók:

5-6 nagy csokor retek (ha pingpong labdánál kisebb, akkor úgy 30 szem)

3 közepes fej salotta hagyma

150ml víz

150ml 10%-os ecet

200g cukor

1,5tk só

2tk fekete mustármag

0,5-1tk gyömbérpor

A hagymát és a retket nagyon vékonyan legyalulom. Közben egy nagyobb lábasba felteszem a vizet, ecetet, cukrot főni, majd amikor a cukor elolvadt, hozzáadom a fűszereket és a gyalult retket-hagymát is. (Úgy tűnik mintha nem lenne elég a lé, de elég lesz) Addig melegítem amíg forrani nem kezd. Ekkor elzárom és üvegbe töltöm. Szobahőmérsékleten hagyom teljesen kihűlni, majd hűtőben tárolom amíg el nem fogy. Ha megmarad a léből, azt el lehet tenni salátákhoz öntetnek is akár.

Ez a mennyiség egy tele 7,2dl-s üvegnyi.

Egy nap után már nagyon jól összeérik, mindenféle szendvicset feldob, de köretnek is szuperfinom például grillezéskor.

.

.

.

.

.