Christine Ferber neve újra és újra feltűnik/feltűnhet a blogon, hiszen nagyon nagy rajongója vagyok az elzászi lekvárgurunak, ahogy hívni szokták.

Ha beírjuk a google-be, sok találatot kapunk interjúval, cikkekkel, wikipédia szócikkel, stb, érdemes kicsit beleolvasgatni.

Annak idején amikor a Baldaszti's nyitott, akkor volt lekvárkóstoló, ott volt lehetőségem úgy 12 féle lekvárt végigkóstolni és meghallgatni a reklámszöveget:

"Christine Ferber neve ismerősen cseng a világ ínyencei körében, többek között az egyes számú francia sztárcukrásznak, Pierre Hermé-nek is ő a dzsem beszállítója. Apró, családi cukrászdáját egy elzászi faluban viszi, ahol a lekvárokat mai napig saját kezűleg főzi. Egyszerre egy gyümölcsből, egy edényben maximálisan négy kilót, mert szerinte így biztosítható az optimális állag"

Nagyon reklámszagú volt ugyan a szöveg, de a lekvárok ízei messze meggyőztek. Nekem ugyan mind kissé édes, de mikor megérkezett a szakácskönyv, akkor már úgyis tudtam módosítani saját szájíz szerint.

C.F. honlapja elég szűkszavú, gyakorlatilag egy cím és kész, a megjegyezhetetlen nevű Niedermorschwihr nevű faluban, jó messze tőlünk a német-francia határon, ám mikor most jött a lehetőség hogy európaturnézzunk, és az egyik szállásunk pont Basel volt, ami ugyan Svájc, de csak kb 1 órányira Colmartól, ami mellett a második kis falu Niedermoschwihr, akkor már tudtam hogy biztos nem hagyhatjuk ki legalább a falu meglátogatását.

Aztán elérkezett a nagy nap, és mi épp Strassbourg felől mentünk Baselba, amikor Colmarnál jobbra fordultunk, és és és... igen!

gyönyörű vidék egyébként valóban, szőlő körös-körül, aprócska ékszerdoboz falvak

majd a főutcán megláttuk a boltot is:

Bent egy nagy falnyi lekvár

Sajnos csak egy könyve jelent meg angolul, a többi mind francia és egy német kiadás van még. Ezért is vártam nagyon hogy hátha majd ha eljutok a főhadiszállásra, majd biztosan rácáfolnak és vásárolhatok több angol nyelvű könyvet is. Sajnos nem így alakult, tényleg csak egy angol könyve van. Meg kapható a nagy réz üst, amiben főzi állítólag a lekvárokat is, meg minden, csak másik angol könyv nem sajnos.

Az üzletben két eladó lány van, a pár perces téblábolás, meg szuvenír vásárlás után megkérdezem tőle hogy vajon itt van-e Christine, és miután pozitív a válasz, azonnal visszakérdezek hogy lehetne-e találkozni vele és fényképet készíteni.

Egy pillanat, szól a válasz, megkérdezi. Kis idő múlva jött hogy fényképezni nem lehet, de találkozni igen, menjek utána; és már vezetett is a bolt hátuljából nyíló kis üzembe, ahol vagy negyven fok uralkodott és gőz és rögtön az elején majdnem elvágódtam mert nyirkos volt a padló, aztán mégsem, mert nehogymár hason érkezzek be a konyhába. Aztán megláttam a nyolc-tíz embert ahogy sürgött forgott, jobbról egy nagy láda vadalma, balról faltól-falig üres üvegek, aztán a gázlángok, amik felett rotyogtak a rézedényekben a lekvárok sorban, hátul egy rész ahol a gyümölcs előkészítés folyt, előttem meg egy hatalmas asztal amire egy fiú pakolta a tiszta üres üvegeket, majd Christine töltötte őket és egy lány zárta le és tette újabb ládába a frissen töltött lekvárokat. Nagyon kifinomult munkafolyamat volt, a több éves rutin benne volt a mozdulatokban. A sok inger, a hirtelen jött szerencse és a megtiszteltetés miatt eleinte csak habogtam (azt se tudtam hogy milyen nyelven fogjak neki) és közben esett csak le hogy a CF szakácskönyvemet meg szépen itthon hagytam Mo-on, úgyhogy még dedikáltatni se fogok tudni, ááááááá.

Christine nagyon kedves volt, érdeklődő, hogy honnan jöttünk, mondtam hogy Magyarországról, amúgy épp Basel az úticélunk, de nem hagyhattuk ki hogy meg ne nézzük a híres Maison Ferber-t. Kicsit mesélt hogy épp feketeribizli lekvárt főznek és nézzem meg, tiszta gőz, feketeribizli-foltos minden és mindenki, ezért nem szerette volna ha fotózunk, de amint látni itt készülnek a lekvárok. És tényleg igaz volt a reklámszagú szöveg: ott főzik kis adagokban a rézüstökben a lekvárokat, és tényleg minden lépés kézi, semmi automatizálás nincs, ha csak a mozdulatokat nem nézzük. Aztán hogy én szoktam-e főzni lekvárt, de mondtam hogy á, csak kis családnak való mennyiséget és nagyon szeretem a lekvárjait, meg hogy tényleg nincs-e másik könyve angolul, de nincs, és még egy két apróságról ejtettünk szót, közben rendületlenül töltötte a lekvárt az üvegekbe megállás nélkül.

Aztán hátranyúlt és egy kis asztalról levett egy lekvárt, ezek a selejtek, és abból adott egy üveggel, feketeerdő lekvár, de sajnos benne maradt egy mag, de vigyem el ajándékként. Mosolygott kedvesen majd töltögette tovább a lekvárokat én meg elköszöntem és kitámolyogtam, részben a hőségtől, részben a megilletődöttségtől.

majd mikor kocsiba szálltunk, akkor csapott csak belém a felismerés hogy legalább a képeslapot, vagy a lekvárt, vagy egy szalvétát, vagy akármit dedikáltathattam volna ha már itt voltam, de neeem, elfelejtettem. Remélem lesz még legközelebb és akkor majd felkészültebb leszek. Meg viszek neki egy ventillátort. ... vagy egy befőttesüvegnyi apró libatöpörtyűt.